A lány a városból: Don története

Szösszenet #3

- Na Don, kezdi már?  - türelmetlenkedett Karen.
- Türelem.  
 Csodálatos nap volt mikor a kicsi Don megszületett. A szerelmespár már nagyon várta. A kisfiú mindig örömet okozott a szüleinek. Az iskolában kitűnő tanuló volt, de soha sem népszerű. Miután befejezte a főiskolát elszegődött egy asztaloshoz. A harmincas éveiben járt, amikor kitört az Öbölháború. Bevonult ő is a seregbe, de miután megsérült hazaküldték a frontról. Hazaérvén beleszeretett Karenbe, aki ekkor még nem viszonozta szerelmét. Elutasító volt a fiúval szemben, de aztán mégis csak meglágyult a szíve. Azon hideg, csillagos éjszakán pedig a füvön térdeplő Don megkapta azt a választ, amire oly régóta vágyott. S teltek az évek, míg egy nap Karen teherbe nem esett. Rögtön a fiuk születése után Don feleségénél rákot diagnosztizáltak, és sajnos már túl késő volt. Az évek megint elteltek és Don fia, Tony elköltözött. Apjával tinédzser kora óta nem jött ki jól, és ez addig fajult, hogy elköltözött, Don pedig azóta sem hallott felőle. 
- Most van egy asztalos műhelyem egy kisvárosban - fejezte be a történetet az öregember. - Mesélhettem volna hosszabban is, de azt hiszem ennyi bőven elég. 
- Wow, ez nagyon érdekes volt - lelkendezett Karen. 
- Nem volt az! 
- De, de az volt - mondta bizonytalanul. - Az volt. Tényleg!
- Egy teljesen átlagos történetet meséltem el. Semmi különleges nem volt benne. Nem tettem semmi hősies dolgot, nem találtam fel semmit, nem lettem híres filmsztár vagy bármi más, nem csináltam mást csak...
- Élt - fejezte be a lány. - Csak simán élt! Élvezte az egészet!
- Helyesbítek: élvezem. Még most is.
- Az emberek gyakran mondogatják, hogy hogyan is kellene igazán boldogan élni.
- Igazából azok a nagyokosok nem tudnak semmit. Annyiszor, de annyiszor mondta már el valaki, hogy az élet nem feltétlen a pénztől lesz boldog! És annyiszor, de annyiszor fogják még elmondani, mert az emberek nem képesek megérteni ezt. Csak azt látják,hogy ennek az embernek sok pénze van, szóval ez az ember boldog. Azt hiszik, ha sok pénzük lesz akkor ők is boldogok lesznek. De mi van, ha ez a boldogság egy afféle maszk amit feltesznek mikor arra kerül sor, hogy a nyilvánosság elé álljanak és előadják a jól megszokott szerepet? - tette fel a kérdést az öreg. - Én mindig aszerint az elv szerint éltem, hogy a pénz nem boldogít!
- Tetszett a pénzes példája - bókolt a lány.
- Köszönöm! 
Hosszú, néma csend következett. Karen az elsuhanó tájat nézte. Egyszerre minden megváltozott. De az igazi változás csak ezután jött.


*Másfél hónappal később* A napok csak úgy teltek, és Karen kezdett beilleszkedni a közösségbe, már amennyire betudott, mert soha sem illet be igazán sehova, mindig kilógott. Napjai hasonlóan teltek: felkelt, reggelizett, dolgozott, vacsorázott, fürdött és lefeküdt. 
- Milyen volt ma az üzlet? - érdeklődött az öreg.
- Csak a szokásos!
- Az jó - lelkendezett. - Nem is számítottam másra.
- Hogy mi? - húzta fel a szemöldökét a lány. - Micsoda?
- Nem számítottam másra - ismételte meg.
- Persze-persze! Csak rosszul értettem!
- Rendben! Jó éjt!
- Jó éjt!
Lekapcsolta a lámpát és elterült az ágyon.
"- Mi az, hogy nem számított másra? - kérdezte önmagától. - Ez-ez olyan furcsa. De nem csak ez! Az egész kisváros olyan más! De miért?"
Csak a csend felelt. Semmi más csak a süket csend, ami körülvette és már-már megfojtotta.
"-Talán ez a város csak a rutinnak él. Hiszen nap mint nap ugyanazt csinálják! Ez nem élet! Ez csak...csak - nem találta a megfelelő szót - létezés - igen, ez az. Nem értem, miért nem rendeznek soha semmi mulatságot. Az emberek itt nem barátok, hanem csak szomszédok, csak egy közösség tagjai. Habár a közösség elvileg egy erős kötelék, de itt csak azért volt, mert muszáj az élethez. Mi lenne, ha összekovácsolnám a közösséget, úgy értve, hogy igazi barátokat csinálok belőlük? Ez egy lépcsőfok lehetne a megújulás felé."

- Hé Karen - szólította meg Brad, Don jobbkeze. - Lenne kedved sétálni?
"- Igent kellene mondanom. Brad helyes, okos, de nem érdekel. Egyszerűen csak azt akarom, hogy barátok legyünk, semmi több."
- Karen?
- Nem, most nem tudok menni. Ne haragudj, de sok a dolgom!
- Tudom. De ráér később is megcsinálni!
- Kérdezhetek valamit?
- Persze - a fiú szeme felragyogott.
- Mikor volt ebben a kisvárosban utoljára mulatság?
- Hogy mi?
- Mulatság.
- Nem tudom, de nem is  érdekel - mondta idegesen.
- És kitől tudhatnám meg? - érdeklődött. 
- Senkitől! Erről itt nem beszélünk! Ez egy tabu téma, megértetted? 
- Nem! Engem érdekel, és kifogom deríteni, hogy miért ilyen megsavanyodott és élet nélküli mindenki!
- Miről beszélsz? Hiszen van életünk!
- Nincs! Mert ez nem élet! Csak léteztek!
- Nagyon megfogod járni! Olyan pofont kapsz majd, hogy a fal adja a másikat! 
- Most fenyegetsz?
- Nem. Figyelmeztetlek! És adok egy jó tanácsot is: ez a közösség be...
- Itt még közösség sincs! - vágott közbe.
- Ne szakíts félbe! Ez a közösség befogadott téged! Anélkül, hogy igazán ismerne téged! Te meg most régi sebeket akarsz feltépni! Most már tudom miért nem volt soha egy fiúd sem! - kiabálta majd kirohant a boltból.
Brad szavai szíven ütötték a lányt. De nem szólt egy szót sem, csak folytatta az aznapi munkát.

Megszegte a kijárási tilalmat. Most azonban nem tudott aludni, egy sétára volt szüksége. A feje zúgott. 
- Karen! - Brad hangja belehasított a csöndbe.
Mivel a lány nem hallotta, a fiú elkapta és magához rántotta Karent.
- Szép volt, fiú! Innentől átveszem! Most már mehetsz!
- Mr.Douglas? - ismerte fel a polgármester hangját.
- Hallottam a kis terveidről - sziszegte. - Ha még egy ilyen ötlettel előállsz, ennél is nagyobb büntetést kapsz!
- Nem értem, hogy mi a baj azzal, hogy mulatságot szervezek! Legalábbis csak szerveznék!
- Azóta mi nem tartunk mulatságot! 
- Mióta?
- Ez nem rád tartozik! Ne üsd bele az orrod mások dolgába!
- De én csak segíteni akarok! 
- Hogy tudna egy városi ribi segíteni?
- Ne-nem tudom! 
- Na látod! Nagy hiba volt, hogy befogadtunk! Csak még több pénzembe került! Mert ezek az emberek itt nem akartak téged! Csak az én pénzem miatt vagy itt! Na de, ha most megteszel nekem valamit, akkor erről az egészről senki nem fog tudni!
- Mi lenne az?
- Azt nem akarod tudni! - tűnt föl a földre zuhanó polgármester mögött egy túl jól öltözött farmer lány. 
- De...
- Gyere - nyújtotta a kezét. - Bíznod kell bennem! 
Mintha Karen már találkozott volna a lánnyal. Olyan ismerős volt. Szó nélkül megfogta a fiatal nő kezét.



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Különkiadás #1: Viszlát

Majd a hó betemeti

Igazi problémák