Valahol odakint

Valahol odakint



A város zajai idegen volt számára. Legalábbis még most, az után, hogy elhagyta egy kis időre. Mert elhagyta egy-két hétre. 
Muszáj volt kikapcsolódnia. Ez nem csak arra volt jó, hogy elszökjön a megszokott dolgok elől, hanem arra is, hogy végre átértékelje az életét. 
Mert a csillagok a tiszta éjszakai égen megtanították, hogy csak azért, mert valami aprónak tűnik, nem lesz az, csupán meg kell vizsgálni közelebbről. Hiszen hiába érezte azt, ő bizony túl apró ebben a világban, nem volt az. 
A tűz fenséges fénye rávilágított egy nagyon fontos dologra: ő is lehet tábortűz. Ő is mutathatja az utat, vagy akár fel is égethet néhány hidat, amely két part között fekszik. Egyetlen szabály van, mégpedig, hogy tápláld. Soha ne hagyd kialudni!
A bogarak lágy koncertje, hogy igazából nincs is egyedül. Ettől függetlenül szívesebben hallgatta őket úgymond tisztes távolból. Mert attól még, hogy valaki vagy valami tanít, felnyitja a szemed, jót tesz, még nem fogod megszeretni. Ő is így volt a bogarakkal: tanítottak valamit, de köszönöm szépen akkor sem kérek a "barátságotokból". 
Végül pedig a megtett kilométerek kitartásra ösztönözték. Arra, hogy menjen még, ne álljon meg. Azonban ez nem sikerült neki. Nem sikerült, mert hiába volt a sok ösztönzés, az akaratereje gyengének mutatkozott. Nem baj, van még idő fejlődni, van bizony, rengeteg. 
Senki nem mondhatta, hogy nem változott. Mert erősebb lett, barnább, pimaszabb, a fény is másképp csillogott a szemében. Őrültebb lett.

"Ez soha nem lesz így többé. Ez a perc, ez a pillanat soha nem lesz ugyanilyen. És ez elszomorít." - a víz lassan elmosta a homokban hagyott gondolatokat, amit egy utazó írt bele egy utolsó bottal, ami majd éltetni fogja a csillagos ég alatt pislákoló tábortüzet, még egyszer utoljára.



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Ott van az otthonod, ahol a szíved

Különkiadás #1: Viszlát

Az élet igazságtalan